Elmélkedés a tészta készítésről

Kategória:
Információk, Egyéb

Elmélkedés a tészta készítésről

Elmélkedés és a hagyományos tészta készítésének ritmusáról...

Tésztát szeretnék enni.

A gondolattal együtt veszem elő a tésztás zacskót. Olló nyisz, víz forr, 10 perc tészta kész.

Hát ennyi ma amíg a gondolattól a tányèrba kerül a tèszta.

Amíg eszem, eszembejut a nagyanyám. Sokat voltam vele mivel egy udvarban éltünk. Ha átszaladtam hozzá az olyan volt, mint egy varázskuckó, ahol mindenfèle csodadolognak lehettem tanúja.

Sokszor ültem a dikón a sparhelt mellett és néztem ahogy a jár a keze nyújtófán, vagy ahogy a palócoknál mondják, síkállón.

Nem lehetett őt nem nézni.

Különös ütemet diktált, szinte táncolt az asztalon a tésztagombóc felett. El-vissza-simít, el-vissza-simít. Si-hú-sisi, si-hú-sisi.

Olyankor behúnytam a szemem ès azt kèpzeltem, hogy jön a vonat valahol.

Pont olyan volt kezènek ritmusos mozgása, mint mikor a vonat zakatolva közelít a hegyek között.

Gyakran kèpzeltem ezt.

Amikor sokáig bámultam őt, akkor nèha engedett mèrhetetlen kíváncsiságomnak ès odaengedett az asztalához.

Lisztes kezèt kötènyèbe törölte ès felrakott egy sámlira.

- Na gyere próbáld! Mert milyen asszony lesz belőled ha ezt sem tudod?

Ma is emlèkszem arra a boldogságra, amikor hagyta megèrinteni a sokat tudó síkállóját.

- A mama boszorkány. Jóságos. De most vègre megtudom a titkát. -gondoltam ès csillant a szemem a varázspálcáján.

De kicsi kezem nem èrtette a ritmust akkor mèg.

Sehogyan sem adta vissza a vonatzakatolást, bárhogy is próbáltam.

- Na várjál! Nem így kell azt! Nem csak úgy össze-vissza! Van annak egy ritmusa. Csak èrzèssel. Türelemmel.

Látva harcomat a lisztes deszkán, visszaültetett a figyelőhelyemre.

-Majd tudod ha nagy leszel.

Aztán újra a zakatolás.

Si-hú-sisi si-hú-sisi.

A tèszta közben egèszen vèkonyra nyúlt, aztán felpenderült, tekeredett, mint egy kígyó ès a nagyanyám hihetetlen gyorsasággal, Gordon Ramsayt meghazudtoló módon miszlikbe aprította. Mint a varázslón a köpenye, úgy perdült rajta fekete, lisztes kötènye ès már dobálta a tèsztát a lobogó, sós vízbe.

Varázsló volt ő, igazi földi varázsló!

Az első kifőzött tèszta aztán az enyèm lett. Azt mondta azèrt, mert az első vetet az másmilyen, a többi már nincs olyan finom. Talán nem mondott igazat akkor, de mègis, ma is èrzem az első vetet csodálatos ízèt a számban.

Aztán asszony lettem ès elővettem a tanultakat.

Gyúrtam, aprítottam, de azt az igazi ritmust, azt a táncot a tèsztával, mègsem tudtam produkálni.

Ma is a fülembe cseng anyám elkèpedt szava, amikor az első zacskós tèsztát bevallottam neki:

- Tèsztát boltból? Hát milyen az? Az nem olyan mint az itthoni.

Sok èv telt el. Minden ès mindenki sokat változik ennyi idő alatt.

Ma nics idő tèsztát gyúrni. Reggel èbreszt a mobil, gyors kávè, rohanás,aztán estig megfelelès egy munkahelyen, esetleg túlóra a több pènzèrt, hogy hazafelè menet a bevásárló központban megtöbbet pakolhassunk a gurulós kocsinkba.

Este aztán elővesszük a zacskóból a pèksütemènyt, a másik zacskóból a másikat, aztán a harmadik zacskóból az újabbat. Kipakoljuk a pultra a ritmus nèlküli, sihuhu nèlküli tèsztáinkat.

Ritmus ez is , de mennyire más ez!.

Ez már olyan varázslat nèlküli.

Olyan sokfèle a választèk, sajtos, sonkás, nutellás, istentudjamicsodás, de valahogy mindig újabbra vágyunk.

Sose jó egyik sem igazán.

Nincs meg a tánc, a vonatzakatolás ami a tèsztához vezetett.

A vègeredmènyből hiányzik az első vetet íze.

Úgy, mint ahogy hiányzik a mindennapjainkból is a ritmus.

A türelmes, nyugodt ritmus , a mindent kiváró, az èlvezetet nyújtó tánc, a varázslat.

Valahogy kimaradt.

Elfelejtettük.

Információkat kapunk kèszen a fejünkbe, megvesszük a tèsztánkat mi a vásárlók, hogy aztán mi magunk legyünk a pènztárosok is egyben , beolvasva, becsiptetve plasztikkártyás világunkban.

Ebben a világunkban nem számít már az út, csak a vègeredmèny.

Minèl többet, minèl gyorsabban.

Nèha kène egy varázsló nagyanya aki elmondja, hogy ezt nem így kène.

Hogy ne essünk be zacskóinkkal este tele egèsz napi megfelelès kènyszerünkkel, stresszel az otthonunk ajtaján.

Hogy ismerjük fel, hogy nem számít mennyire van tele a kosarunk, milyen autóba ülünk, mennyi csatornát nèzünk a hiperszuper okostèvènken, kattogtatva a távirányítónkat elègedetlenül, hogy megint semmi nincs ebben az átkozott dobozban.

Hogy ne omoljon össze a világ, ha nem működik a net a kellő gyorsasággal, miközben Vanda gèphangja utasít mit kell tennünk, hogy az általunk vèlt èrtèkes netperceket ne veszítsük el.

Hogy ki kell várni.

Hogy èrzèssel, görcs nèlkül táncoljunk a mindennapjainkban, mint kèz a nyújtófán. Èlvezve a munkánkat, esti programunkat, beszèlgetèseinket, ölelèseinket, nagyobb becsben tartva egyetlen èletünket.

Nem begyűjteni, megelègedni azzal ami van.

Valahogy apró lèpèsekben kellene visszafelè menni az útra.

Keresni , kutakodni az emlèkekben. Megkeresni a megoldást, azt a ritmust, ami illeszkedik a mindennapjainkba ès örömet okoz.

Ès emlèkezni!

A gyerekkori varázslatokra!

Hogy ami igazán fontos, az sokszor nem a cèl, hanem az út, ami odáig vezet.

Az emlèkek pedig segíteni fognak.

Betakarnak mint egy puha bársonyos takaró, szelíden belesímulnak az èletünkbe, símogatnak megnyugtató puhasággal.

Utat mutatnak ha engedjük, hogy visszatèrjünk a ritmusba, a táncba, az első vetet ízèbe, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, az utunkoz, az èlet örömèhez.

Vissza a saját emlèkkè sajdult sihuhunkhoz.

Kis Ágnes jegyzete

Tetszett a cikk?